Made in Kaposvár

…a halottnak is ugrania kell!

Árvai Levente

Ritka mozi-pillanat, mikor a hemperegő stáblista fényében a közönség néma csöndben húzza magára a kabátot – szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Rohrwacher kisasszonynak sikerült összehozni. Nem csak várakozásaimat múlta fölül, de az átlagos celluloid-közhelyeken is helyből átszaltózott. Műfaja sem újszülött: a mágikus realizmus az irodalomban és a filmművészetben rég kikönyökölte az őt megillető helyet, viszont ha nem értő kezek formázzák, közhelyesebben sülhet el a Tiffany-Jennifer regényeknél. De ismétlem: Rohrwacher kisasszonynak sikerült! Nehéz körüljárni párszáz szóban…

A két részre bontható történet lineárisan egymás mögé pakolt eseménysorozat lassú tempóban kibontakozó lánca, ahol a fő mozgatórugók az elemi emberi természet különböző rétegei. Amiből annyi sorjázik egymáson, mint egy dinnyeméretű vöröshagymában. (Itt üzenném a magyar címadóknak: nem véletlenül Lázár! Oka van! Szóval az elfojtott, mérsékelt tehetséget másban tessék kiélni, helyette használjuk mondjuk…az eredeti címet! A Kaszakőnél nem számított, itt igen.)

A mélyszegénység realisztikus ábrázolásmódjáért hatalmas pirospont! Külsőségeiben is – pláne lélektani vonatkozásban. A sorsukba beletörődött, tanulatlan, „ravasz parasztok” képe tökéletes, nagy neorealista elődöket (De Sica, Visconti) idéz, föloldva az alpári humor ritmikus pofonjaival. Mikor a koszos kölkök ráköptek a tortára, hangosan kibukott a számon: Ilyen gyerekeket akarok! Sajnos az ellenpont felszínesebb, tele klisékkel. Sebaj, ennyi belefér! A misztikus szál az első részben még csak sejthető, s alaposan átvert vele Alice asszony. A több történelmi kor együttélése valami idő-szimbolizmust sejtettetett, pedig erről szó sincs – azért egy csavarnak megfelelt.

A második rész teszi igazán izgalmassá az összképet. Ugyanis olyan kérdéseket tetet föl a nézővel önmagának, a szereplőkön keresztül, amik a teljes társadalomra nézve időtlenek. A választás szabadsága elég a boldogságuk eléréséhez anélkül, hogy eszközöket kapnának a kezükbe? A szabadsággal karöltve javultak bármit a körülményeik? A gyökereik elvágása jobbá tette az életüket? Egyáltalán: boldogabbak a lélekben szegények? Mindezzel maguk is szembenéznek, mikor a címszereplő Lázár visszatér az életükbe – s vele együtt a misztikum belép a történetbe. A tiszta önzetlenség szentsége. Aki mindig szentként járt köztük.

A végkifejlethez közeledve a színészi játékok is együtt fejlődnek a karakterekkel; mindenki esendő, nincsenek hősök, antihősöknek, mindenkinek megvan az emberi arca, tragédiája. És a szereplőgárda ezt szépen meg is oldja, egy-egy kiemelkedő alakítással a sorba (mint Alba Rohrwacheré). És az idősíkok látszólag elcsúsznak; mindenki más ütemben öregedett…mégis milyen évet írunk…mennyi idő telt el? Bizony, ez is eszköz, amivel a feltett kérdések időtlensége lett körbedúcolva.

Túl hosszú lenne lemászni a mágikus rétegekben az ókori szobor arcú Lázár és a farkas- motívum mikéntjének szintjéig, vagy az állati csordaszellem kegyetlenségéig. Inkább tessék megnézni, érdemes, mert okos alkotás: művészi, elgondolkodtató és szórakoztató tud lenni egyszerre. Ami baromi ritkaság!