Made in Kaposvár

Amikor a red apple szívta a cowboyt

Árvai Levente

Történt egyszer, hogy valahol, egy nem is olyan messzi téridőben fejtetőre álltak a szerepek. Ebben a téridőben a kifli sütötte a péket, a fogakat kellett kipiszkálni a kajamaradék közül, és a közönség gyúrta formára az alkotók ízlését, nem pedig fordítva. Ebben a téridőben se a Taxisofőr, se Az utolsó ház balra nem lett kultuszfilm, és a szenzációhajhász, középszerű rendezők-írók-filmek aratták a legnagyobb sikereket, egyetlen generációra szorított univerzumuk biztos tehénlepénye alól csipogva, a langymeleg bűzben. Ebbe a langyos trágyalébe csöppen be ismét Tarantino mester, seggbe rúgta a szenzáció-fiókákat, és visszahoz valamit a régi időkből - amire aztán alig figyel fel valaki.

Pedig ha Az ír kapcsán azt mondtam, az utolsó szögig be van verve minden, akkor az Quentin apó celluloidjára hatványozottan igaz - és itt még kesernyés szájízű maradékokat sem kellett hazavinni a moziból. Az író/rendező ismét megmutatta, mennyire mestere a mozgóképnek, a hangulatteremtés a kisujjában van, a dialógok finomra csiszoltak, az időzítés és ritmika tökéletesen összehangolt, és a leghitványabb mellékszerepekre is alaposan odafigyeltek. Ahogy azt kell. Kellemes kaliforniai napsütésben szív magába a szerelem nyara, a hippirobbanás csúcsán lévő, korszakváltó év lüktetése leugrik a vászonról, és lehuppan mellénk a székbe. Amikor Hollywood fénykora leáldozóban volt, és a fénykor Grál-lovagjai letűnő csillogásukat hajszolták az új idők új lábvizében lubickoló forgatásain. A színészekre sem lehet semmi panasz, vastagon hozzák a formát, és még többet.

Akkor mégis miért vetődik fel annyiszor a kérdés, hogy: "kötelező Tarantino-t szeretni, vagy szabad unni néha egy picit?" Mi a baj a filmmel? A válasz egyszerű: semmi. Az elvárásokkal annál több. Nem elég az akció, nem elég a pörgés, nem elég a látvány, nem elég a vér, nem elég a vágás, nem elég semmi. A Brigantik, a Kill Bill jobbak, a Ponyvaregény korszakalkotóbb, a trailer többet ígért, Quentin csak ismétli magát, megkopott...nem sorolom. Főleg, mert nem igaz.

Tarantino ugyanazt hozta, amit mindig: kollázst a kedvenceiből, új szemszögből. És zseniálisan csavarta meg ismét az időkereket, tömte ki finom részletekkel a játékidőt. A türelem fogyott el, és az ízlés nyitottsága. Maradtak az elvárások. Amikből hiányérzet fakad. Ezért venném ki a tömeg kezéből a kritikai szellem pennáját. Mert annak kéne örülni, hogy van, aki nem "tartalmat gyárt", szolgálja a közönség ízlését, hanem alkot, és formálni próbálja azt, legjobb belátása szerint, saját hőseitől kölcsönözve a hátteret. Kevesen maradtak ilyennek, egy kezemen meg tudnám számolni - és Quentin az egyik.

Úgyhogy én inkább a trilógiák és képregények közti szűk sikátorban "unatkozom" a valódi filmeken. Sznob dolog? Meglehet. De bárki kipróbálhatja. Szerintem megéri. Mert egy valódi filmmel az élmény is valódibb.