Made in Kaposvár

A középszerűség középszerűséget szül

Árvai Levente

Sokkal könnyebb dolga van az embernek, mikor kritikát, esetleg ajánlót kell megfogalmazni, ha valami igazán jót, vagy igazán borzalmasat lát. Milyen egyszerű, a zseniálisról ódákat zengeni, de még a szörnyűségek utáni sajgó ízlés és objektív tudat is egyszerűen megfogalmazható! A mai penitencia más eset.

Történt ugyanis, hogy az egyébként tehetséges rendező fogta a Ne hagyj nyomot –saját maga által írt – forgatókönyvét, és csinált belőle egy főiskolai vizsgafilmet. Olyat, amivel a magukat tehetségesnek gondoló, művészlelkű kislányok meg akarják mutatni, milyen nagyon művészi is az ő lelkük. Félig bontott karakterek és csak sejthető, ködös háttértörténetek mentén lavírozva létrehoznak egy művet, amiben ha lenne is potenciál, a végére sikerül úgy kizsigerelni, hogy néhány kóbor ásításon kívül nem marad utána semmi a moziteremben. Kár érte.

Kezdem a negatívumokkal. A rendezőnő annyira szerette volna lemosni róla a történetvezetési klisét, hogy a végére nem maradt semmi érzelmi ingadozás. A film laposan úszik végig az agyunkon, mint a nagyalföld. A kezdeményezés dicséretes, kukába a közhelyekkel – csak megszaladt a kés! Ha minden drámai csúcsot lefaragsz, nem fog karcolni a sztori, elsikkad a mondanivaló. Értem én azt is, hogy nem akar megmagyarázni mindent. Nincs is ezzel baj. A ki nem mondott okok tükrében az okozatok sokkal izgalmasabbnak tudnak hatni, a karakterek be nem mutatott oldala a nézői fantáziára bízza a színezés egy részét, szabadjára engedi a képzeletet – de a behúzott kézifék ez esetben agyonveri a koncepciót. A színészi játékok visszafogottsága rendben lenne. Még tetszik is. Bántotta volna a szemem a hatásvadász túljátszás. De pár remegő szájú, elfojtott könnycseppet azért elbírt volna!

Miért foglalkoztat egyáltalán, ha a film ennyire közepes? Mert a kérdésfelvetései amúgy nagyon ütősek! A poszttraumás stressz szindrómában szenvedő, háborús veterán apa a lányával együtt kimenekül a társadalomból. Nem bír, és nem is akar beleilleszkedni a fogyasztás-orientált világba, ami folyton vissza akarja kényszeríteni őket saját testébe. A lány szereti ezt a nomád életet, de igényelné a szociális érintkezéseket. Keresi a normális élet alternatíváit, ahol végre megpihenhetnének – mindketten. Viseli magán apja keresztjét, mialatt lassacskán felnőtté válik, aki kezdi megtalálni a maga útját.

Ott a ki nem használt ziccer, hogy minden egyes néző kicsit mást láthat meg a történetben. Mert olyan emberi kapcsolatokat feszeget, amik minden háztartásban ott vannak a kamrapolcon. A gyerekek elválása a szülőtől, saját utak, alternatívák keresése. Az elszakadás/elengedés nehézségei. Vagy a messzebb, társadalomban matató szálak: a háborút megélt emberek utóélete. A normáktól elütő életvitel lehetőségei. Meddig lehet menekülni a világ elől? És így tovább…de kihagyták.

Egyre jobban sajnálom, hogy a filmnek nem sikerült megugrani az önmagának állított lécet. Mert közepesről, ráadásképpen, csak egy középszerű kritikára futotta.