Made in Kaposvár

Tiszteletem, Oszi bátyám!

Árvai Levente

Minden filmbolond találkozott már olyan celluloidszalaggal, ami meg sem közelítette a hozzá fűzött reményeket. Kidobott pénz, elpazarolt idő, keserű szájíz és az értetlenségtől magasba szökő szemöldök marad csak utánuk. Szerencse, hogy a közhelyszerű idő begyógyítja az utánuk tátongó lelki sebeket – mert alapvetően középszerűek és felejthetőek. Valahogy így sikerült Nemes Jeles László új, szoborra jelölt mozgókép…rakása, a Napszállta is. Akkor szakmázzunk!

A moziban eltöltött, végtelennek tűnő két és fél órát inkább nem járom végig újra, elég az hozzá, hogy akadtak szédülésre hajlamos nézők, akik félúton feladták, és elhagyták a termet. Engem jobban foglalkoztatna NJL belső kényszere, hogy szándékosan, következetesen, és tökéletes precizitással fel … köhöm, kiborítsa nézőit. Engem sikerült.

Egy óriás ringlispíl ehhez képest búcsús gyerekkörhinta. Rátapadva a főszereplő arcára hánykódunk a múltszázadfordulós Budapesten, és annak ellenére, hogy Jakab Juli remek mimikával hozza a visszafogott megbomlást, a mennybe menetelhez ez édeskevés. Rajta kívül szinte nincs értékelhető színészi alakítás a filmben. Hogy is lehetne? Elképesztően szörnyű dramaturgiával könyökül arcunkba a Tarr-iskola. Senki szájába nem illesztettek értelmes mondatot, egyetlen kérdésre sem kap választ a kérdező, csak elvont félmondatokat, áthatóan néző, meredt tekintetet. Egy realitással operáló filmbe nem ártott volna reális dialógokat is pakolni! Ennek is köszönhető, hogy a történet elcsúszik a félrebeszélő, bámuló, guvadt szemű embermassza kaotikus banánhéján.

A díszletek, kosztümök gyönyörűek, fantasztikus a világítás, nem sajnáltak időt, pénzt, hogy működjön az összkép. Aztán az egészből nem látunk semmit. Megszámoltam: összesen három értékelhető beállítás volt a teljes film alatt, ami kizökkentette az embert a folyamatos tarkóbámulásból. Ugyanis annyiszor követtük Julit a hátára mászva, hogy a második órában név szerint ismertem minden kunkorodó babahajszálát. És még a lovaknak is a tarkóját kellett nézni! Értelmetlen az ilyen fokú klausztrofóbia – elvégre nem egy koncentrációs táborban játszódik a film. Még most is az arcom kaparom.

Egy szó, mint száz: a film abszolút élvezhetetlen – hiába tapsolták állva Cannesban. Kedves László! Értem én, mi a lényeg. És az eszközök, amikkel operál, szintén több évtizedesek, ismerem jól a módját – nem egy Adam Sandler-féle receptre számítottam, mikor lefoglaltam a bársonyszéket. De! Még Werner Herzog is kimászott néha Klaus Kinski arcából, hogy egy szépen komponált nagytotállal oldja föl a testközeli feszültséget. Kubrik végtelen vágásokkal is tudott erőteljes dinamikát kreálni. Tarr Béla pedig megismételhetetlen – nem is kell. A művészi megközelítésnek pont tartalmazni kellene a ritmust, amiből a Napszálltába morzsányit sem sikerült szuszakolni. Enélkül pedig: nincs dráma! Csak nyűglődés.

Úgyhogy, zárszóként: tiszteltetem az Oscart a polcon, de kétszer is meggondolom a következő találkozást.